Nedbál Klára

Nedbál Klára –gimnáziumunk számára egy olyan történelem tanárnő, akire mindig mosolyogva fogunk gondolni. Még akkor is, ha a fenyítő jellegű „gyorshalálokra” és röpdolgozatokra gondolunk. Ebben az interjúban, a tanárnő útját ismerjük meg a tanári pályája felé:

-          Mi szeretett volna lenni a tanárnő gyermekkorában?

-          Igazából az újságíráshoz és a védőügyvédséghez húzott a szívem.

-          Mikor és mi okból, döntötte el, hogy mégis tanárként szeretne tevékenykedni?

-          A tanári pálya teljesen spontán döntés volt, ugyanis, mikor jelentkeztem volna újságírói szakra, kiderült, hogy azon az éven nem indítanak orosz nyelvű képzést. Ezért kénytelen voltam változtatni a terveimen.

-          Mikor kiderült, hogy mégsem újságíróként fog tevékenykedni, voltak valamilyen céljai vagy elképzelései, hogy mégis a tanári pályát választja? Milyen nehézségekkel kellett szembenézni a pályaválasztás során?

-          Igazából, még akkor sem volt céltudatos dolog—, hogy belőlem tanár lesz— mikor felvettek az egyetemre. Történelem szakkal nem sok lehetőség volt az elhelyezkedésre: vagy levéltárban, vagy iskolában lehetett elhelyezkedni. Először tanárként kaptam munkát, majd két hét különbséggel felkerestek a levéltárból, de akkorra már annyira megtetszett ez a nyüzsgés és a különböző korosztályú gyerekekkel való kapcsolatok sikeres kialakítása azt eredményezte, hogy azt mondtam: „… nem szeretnék visszamenni a papírok holt világába…”. Néhány hónap múlva abba az iskolába kerültem, amelyben jómagam is végeztem, ami igazán sajátságos élmény volt. S ezzel együtt nehéz is volt, mert azok az emberek lettek a kollégáim, akik az előtt a tanáraim voltak. Nagyon jól eső érzés volt az, hogy mindenben támogattak és segítettek a munkám során. 
Hasonló volt a helyzet mikor átkerültem a gimnáziumba, s voltak olyan tanárok— mi egymás közt úgy hívjuk, hogy alapító tagok, akik már a gimnázium alapításánál is itt dolgoztak—, akikhez bármikor oda tudtam és tudok is menni, hogyha segítségre van szükségem. Ilyen meghatározóak voltak Horkay Zsuzsa, Balázsi Borbála, Jakab Eleonóra és Riskó Márta tanárnők véleményei, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy minél hatékonyabban tudjam megszervezni a munkám. Meg természetesen mindig kihívás volt az, hogy a gimnázium, azért mégis egy komolyabb létesítmény, ahová a gyermekek azért járnak, mert tovább szeretnének tanulni és ez sok munka, de a siker az nagyon inspiráló tud lenni.

-          Mik voltak a legnagyobb nehézségek eddigi pályája során?

-          Nehézségek… Hát azok voltak bőven, hiszen én végigjártam a ranglétrát. Voltam ifjúsági vezető, napközis tanárnő, alsós tanár; és hát példának okáért már a napközi sem volt túl könnyű, hiszen lehet, hogy rend van, míg a házi feladatot csinálják, de utána lekötni a gyermekek figyelmét megszervezett munkába kerül.

-          Mik voltak az ön számára a legmeghatározóbb események, pillanatok?

-          A legmeghatározóbb események közé tartozott az első osztályfőnökségem a gimnáziumban, ami nyolc évig tartott, illetve a nemzetközi versenyeken elért sikerek, melyek megerősítettek abban, hogy a gyerekek, talán nemcsak kényszerből és kötelességtudatból tanulják a történelmet, hanem szeretik is azt.

-          Mik voltak az eddigi legjobb pillanatok?

-          Minden nap vannak jó pillanatok, mert hát, úgy próbáljuk szervezni az órát, hogy mindegyikben legyen egy kis humor. Ezzel segítve azt, hogy ne érezze senki rettenetes nyűgnek és „lelki terrornak”, hanem inkább egy kicsit mókás, de azért komoly munkának.

-          Mik voltak a legfelejthetetlenebb diák-aranyköpések?

-          Ó, hát abból is van bőven. Volt egyszer például, hogy „Néró lángos eszű császár volt”, vagy —bár ez nem a gimnáziumban történt—, hogy „ A szovjet-lengyel háború 1920-1921-ig tartott. 21-ben a rigai békével ért véget. A többit úgy is tetszik tudni.”. De aranyköpések majdhogynem minden dolgozatban fellelhetőek.

                          Bocskor Bianka